Kicsit félve vallom be, hogy izgulós típus vagyok, könnyen izgalomba jövök, ami nálam erősebb tünetekkel jár, mint egy dinnye tej, kávé, kovászos uborka kombó reggelire, megbolondítva egy kis savanyú káposztás babsalátával. Ezt az érzést én csak Charlie effektusnak nevezem, sőt ilyen reggeleken én a Tátrai Band nélkül eldúdolom: a Hajnali szél háztól házig szalad című, számot, úgy, hogy a szám meg sem mozdul.  Soha nem szerettem szerepelni. Stressz helyzetben, állandóan rágom a körmöm bárhol is legyek, amiért már többször rám is szóltak..., ami még annyira nem is gáz, de én a lábamon rágom, és szét is köpködöm. Mert ugye van, aki körbenéz és óvatosan elfricskázza a senki földjére, és van aki lenyeli. Én úgy teszek, mintha fütyülnék vagy sóhajtanék egy nagyot és már röpítem is.

De ugye voltak elkerülhetetlen fellépések mindenkinek az életében. Óvoda, iskola, minden héten valami ünnepség, nem lehetett kimaradni. Hát ez nálam minden héten háború volt, egészen addig, amíg általános iskolában, végre a tanító néni is rájött, hogy nincs az a széntabletta mennyiség, ami kitartana a karácsonyi műsor végéig, és letett arról én legyek Szent József. Így lettem én a fenyőfa, kizárólag szélcsendben, hogy még lengedezni se kelljen.  Március 15-én pedig a 12 pont utolsó passzusát bízták rám. Ami ennyi volt, hogy: Unió.

Később azért némi irigység is párosult félősségemhez, mert az iskolai ünnepségek próbái alatt Szent József általában mindig összejött Szűz Máriával, Petőfi meg Szendrey Júliával. Mondjuk 11.-ben Petőfi Kossuthtal jött össze..., azzal úgy voltam, ha megnyerte hadd vigye. Az osztályfőnök, mint rendező, díszlettervező és stylist is egyben nem nagyon akarta engedni, hogy a Nemzeti Dalt kézen fogva szavalja az ifjú pár, de végül megengedte, mint kiderült nem kellett volna. Képzeljük el, ahogy Kossuth és Petőfi kéz a kézben, mint Szinetár Dóra és Bereczki Zoltán a Rómeó és Júliában, csókra éhes szájjal szavalták a Nemzeti Dalt, és minden esküszünk után puszit dobtak egymásnak. És ugye a szappanoperákon nevelkedett közönség megkérdezi ilyenkor, hogy abban az évben mi lett a parlagon hagyott szegény Szendrey Júliával? Hát neki már csak az az évi Szűrös Mátyás jutott. Azóta Júlia kicsit óvatosabb a fiúkkal és mindig eszébe jut Radnóti híres verse, amely így kezdődik:

„Nem tudhatom, hogy másnak e lágyék mit jelent!”

Nekem még Petőfi lágyéka sem volt elég indok arra, hogy egy szónál többet vállaljak a színpadon. A félelem túlnőtt rajtam. Ez az ismerkedési szokásaimon is meglátszott… de erről majd legközelebb...!